Sziveri költészetében a lírai Én legjellegzetesebb vonása, ahogyan az underground kultúra, szemlélet és beszédmód, a tömegkulturális alulretorizáltság ötvöződik a humanista-egzisztencialista hagyomány századvégi maradékával. A kifinomult művész szuperegójának kitüntetett egyes száma groteszk pillanatban találkozik a folklorizált kollektív tudat többes számával. „A verseim hangja (is) barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó mai rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával” – mondta életmű-interjújában. E program fedezete olyan plebejus alkat, amelyik keserű szikességet, konokságot őrzött még kifinomult érzékenységében is. Az így megtalált pozícióban egyszerre szólalhatott meg muzslai kölyökként és újvidéki avantgárdként, délvidéki magyarként és villoni hontalanként, entellektüelként és szabadszájú csavargóként, rezignált bölcsként és védtelen „kisemberként”. A huszadik század végére a művész és közönsége értékrendjében egyaránt elunt státus, a költő mint szerep újrafogalmazása foglalkoztatta. Ezt kereste, vállalta-gúnyolta a megszólalásban. Önironikus azonosulással a nem-azonosulóval. Az érett (értsd: harmincas éveiben járó) alkotó ember sajátos szentenciaköltészetet teremtett, a profán történésekre adott reakcióként kinyilatkoztatás-paródiával, kiforgatott biblikus frazeológiával. Modernsége tüntetően visszafelé, az énekmondók archaikus világában kereste a hiteles folytatást. (Nem véletlen, hogy egy jóval későbbi nemzedék a 2010-es években, a slam poetry hulláma idején talál rá Sziverire elődjeként.)
