Dudásoknak, kanászoknak közzibül, közzibül..

„Múlt vasárnap a Csallóközben, most itt, jövő vasárnap Ipolyságon, dudások, kanászok társaságában, hej haj ez ám az élet” – írta Bartók Béla Szegedről 1910. november 11-én Freund Etelkának.
A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára Györffy István (1884–1939) közvetítésével kérte fel Bartók Bélát (1881–1945), az akkor már nemzetközi hírű zongoraművészt, az ismert zeneszerzőt, a budapesti Zeneakadémia tanárát fonográffal rögzítendő hangfelvételek készítésére. Erre 1910. november 13-án (vasárnap) került sor Hont megye központjában, Ipolyságon egy kanászhangverseny keretében. Ezt a vetélkedést a sikeres sportmúlttal rendelkező, a közeli Bernecén (ma a Pest megyei Bernecebaráti része) élő Szokolyi Alajos (1871–1932) szervezte meg úgy, hogy saját pénzéből, nagyvonalú mecénásként – a hangversenyt így valóságos versennyé téve! – díjakat ajánlott fel a nyerteseknek, a helyezetteknek és napidíjat, teljes ellátást minden résztvevőnek. Kötetünk tisztelegni kíván a szervezők és résztvevők emléke előtt, hiszen ma már leírhatjuk: a kanászhangverseny a magyar művelődéstörténet, néprajztudomány, az európai aerofon hangszeres zenekultúra egyik legkorábbi olyan eseménye volt, amelyre méltán lehet büszke az utókor. Olyan zenei kultúra került a gyűjtők látószögébe, amely egyedülálló, hiszen a világon csak itt, a Kárpát-medencében játszanak duplasípszáras, bordószáras dudákon magyarok, szlovákok, szerbek, horvátok, az erdélyi románok és a moldvai csángók. E tudáskincs feltárásában elévülhetetlen érdemei vannak Bartók Bélának és követőinek, akik felismerték, dokumentálták, az utókor számára elérhetővé, megtanulhatóvá tették a Csuvara Mihályok zenei örökségét. Elindították a módszeres aerofon hangszeres kutatásokat a Kárpát-medencében és zeneművészetünk is szegényebb lenne, ha a pásztor-, paraszt- és cigánymuzsikusok nem inspirálták volna nagy zeneszerzőinket népzenei kincsünk feltárására, összegyűjtésére, osztályozására és tudományos, valamint művészi interpretálására.